"Furcsa...több ezer emberrel találkozunk, és egyik sem fog meg igazán...aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket...örökre."
Liz:
- Ne haragudj – hajoltam le a földön heverő könyvekért. – A húgom néha elég bunkó tud lenni. – Tettem hozzá mintegy magyarázatképp, bár magam sem értettem, miért. Ebben a szituációban e tényező lényegtelen volt. Mint ahogy az is, hogy jelen pillanatban Gabi megtépését tervezgettem.
- Fecsegés helyett inkább pórázt kellene kötnöd a kiscsajra- hangja mély tónusban csengett. Akár egy szimfónia, úgy hatott rám. Borzongást váltott ki belőlem. Ennek ellenére még ez a fantasztikus hangkavalkád sem felejtette el velem szavai jelentését.
- Te pedig kinyithatnád a szemedet, mielőtt bunkózni kezdesz egy hölggyel – álltam fel mérgesen, s a kezemben lévő cuccot a mellkasához dobtam. Sajnos nem elég erősen. És nem elég gyorsan, mivel könnyűszerrel megfogta őket, miközben ajka gúnyos vigyorra húzódott.
- Nocsak, nocsak. A cicuska még karmolni is tud – lépett közelebb hozzám, ezáltal arca megvilágításba került a lámpa fényében.
Dühöngeni akartam. Nagyon. Mindemellett azon kaptam magam, hogy abba a csodaszép neonzöld szempárba bámulok folyamatosan, s még az sem érdekel, hogy eléggé szétcsúszott ábrázata van a srácnak. Az ilyen pasikat szoktam én minden szemétnek elhordani és leoltani. Most azonban nem ez történt. Nagyon nem. És ez megrémisztett.
Gabrielle:
Jót röhögünk a csajokkal azon a szerencsétlenen, akit fellöktünk az utcán, majd bepattantunk Jay kocsijába és a lakása felé vettük az irányt.
Hála a nővérem hiszékenységének – vagy éppen butaságának – megvan a ma esti betevőmre való is. Hogy gondolhatta, hogy bízhat bennem? Hisz elvégre apám gyereke vagyok. Az erkölcstelenség, a bűn utáni vágyakozás a véremben van.
Lizzy, - ahogy csak én hívom, s amit mellesleg gyűlöl- mégiscsak hisz nekem. Elég egy szempillarebegtetés, egy „megváltozom, ígérem”- féle maszlag, és ő megenyhül irányomba. Tudom jól, hogy szeret engem, még akkor is, mikor megpróbál utálni. Neki egyszerűen nem megy ez a gonosz feeling dolog. Túl jó ehhez a világhoz, ami ezerszer megmutatkozott már és ki is fog még.
Néha azaz érzésem, hogy nem is apám gyereke. Ő nem lehet egy ilyen szörnyeteg utódja. Ezt az elméletemet nem fejtettem ki neki, de nem is fogom. Nem állunk annyira közeli kapcsolatban, hogy lelkizzek vele.
Szeretem én őt ugyan, de nem is tudom… ez nem egy ilyen tipikus testvéri szeretet. Inkább egy megszokott kötelék, mi visszaránt a mélyből. Ha sikerül neki. És vajon meddig képes erre?
Liz:
Az előttem álló hímegyed szép lassan közeledett felém, én pedig csak álltam mozdulatlanul. Nem értettem, mi történik velem, miért nem vagyok képes tisztán gondolkozni. A legjobban az dühített, hogy heves érzelmeket váltott ki belőlem ez a srác, miközben tökéletesen lerítt róla, hogy drogozik. Talán még iszik is mellé, habár ez már nem oszt, nem szoroz.
Ebben a pillanatban épp a saját elveimet tiportam földbe, hisz megesküdtem magamnak akkor éjjel, hogy minden apámhoz hasonló embert meg fogok vetni. Akár nő, akár férfi az illető.
- Félsz tőlem? – ragadta meg hirtelen az egyik karomat, mitől majdnem szívinfarktust kaptam. Először a rémülettől, később a feltörő érzelmektől.
Utáltam, ha megérintenek. Tavaly például az egyik osztálytársam megsimogatta az arcomat, ami után orvosi segítségre volt szükségem, ugyanis rohamom lett miatta. Most azonban nem kezdtem el fuldokolni, nem jött rám sem hányinger, sem sírógörcs.
Lepillantottam a karomat markoló ujjaira, csak hogy biztos legyek benne, tényleg érintkezik bőrünk. Döbbenten bámultam azt a pontot, aminek nem lett volna szabad létrejönnie. De ott volt. Mintha csak bizonyítani akarná, hogy mégsem vagyok annyira elveszett. Csak hogy tudom, mindez nem igaz. Klinikai eset vagyok. Egy reménytelen klinikai eset.
- Eressz el – néztem föl rá dühösen. Rángatni kezdtem a kezemet, ám mindhiába. Gyenge voltam hozzá képest. Most először bántam, hogy nem az egy évvel ezelőtti énem van itt. Azaz énem két vállra fektette volna ezt az idiótát. A mostani viszont csak egy gyenge nő volt.
- Te félsz tőlem – kezdett el vigyorogni, karja pedig lehanyatlott. Látszott rajta, hogy be van állva, mintha nem is tudna a külvilágról.
Épp ezért nem értettem, mi a francnak álltam még mindig itt. Simán elfuthattam volna, mégsem tettem. Ehelyett társalogni próbáltam egy beszívott fiúval, akiről semmit sem tudtam. Legfőbbképpen azt nem, mire képes. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megszólalt.
- Nem foglak bántani. Ha az lenne a célom, már rég megtettem volna – hazudhatott volna is, én mégis hittem neki. A következő pillanatban akár le is szúrhat, én mégis hiszek neki. Hát normális vagyok?
- Miért mászkál egy ilyen szép lány ilyenkor egyedül az utcán? – rántott magához hirtelen. A szívem hevesen vert, de az övé sem a nyugodtságáról volt híres. Éreztem a mellkasán heverő kezem segítségével. – Veszélyesek New York utcái sötétedés után. És ha nem belém ütközött volna a húgod, hanem egy olyan fickóba, aki megerőszakolt volna? Mi lett volna akkor cicuska? – képtelen voltam megszólalni, csak azt a neonzöld szempárt bámultam. Egyszerűen lenyűgöz, felkavar. Egy éles pukkanást hallottam magam mellől, aztán egy kezet éreztem végigsimulni az oldalamon.
- Nem… nem tudom – dadogtam el nagy nehezen. Szemem sarkában láttam kezét közeledni arcom felé, majd végighaladva nyakam vonalán, elérte azt.
- Buta cicus – suttogta ajkamtól néhány milliméterre. Orromat megcsapta arcszesze illata, szívemet elérte csókjának reménye. Csak bámultam rá megbabonázva, mint az áldozat a becserkésző kígyóra. Ám ő eltaszított magától, én pedig levegő után kapkodtam az imént átéltek miatt.
Haragudtam magamra, amiért ennyire gyenge voltam. Képes lettem volna csókolózni egy idegen drogossal. Elárultam az elveimet. Jóformán szembeköptem magam.
- Menj cicus, mielőtt még felbukkan egy ragadozó – nem haboztam. Elfutottam. Magam elől.
Gabrielle:
- Imádlak Jay – borulok az említett nyakába, ki mindig feldobja a kedvemet. Egy kis heroinnal. Most sem volt másképp, és a szer ismételten hatásos volt.
Kezdtem elfelejteni mindent. Emlékeket, érzelmeket, és a legfontosabbat: a tudatomat. Újra magába szippantott a felemelő üresség, én pedig tárt karokkal vártam őt. Ő volt a legjobb barátom. A támaszom. Rá mindig számíthattam, s sohasem okozott csalódást. Ő csakis az enyém volt, senki másé.
Megindultam az erkély felé, hogy üresség is láthassa New Yorkot éjszakai pompájában.
- Mit mondasz? – kérdeztem barátomat, ugyanis néha elég halkan tudott beszélni. – Hogy játsszunk Titanicosat? Ez fantasztikus ötlet. Te leszel Jack, én pedig Rose, rendben?
Imádtam ürességgel játszani. Mindig mókás dolgokat talált ki. Tudta, hogy imádok nevetni.
- Hm? Hogy vegyem le a cipőm, úgy könnyebb lesz? – csak a javamat akarta. Állandóan. Lerúgtam magamról a cipőm, és mintha játszótéri mászóka lenne, megmásztam a korlátot, mígnem felértem a tetejére.
- Sikerült – kezdtem el örvendezni, miközben felegyenesedtem, hogy üresség is fel tudjon mászni mögém. Miután ez megtörtént, széttártuk karjainkat, és élveztük, ahogy a szél az arcunkba kapott. Úgy álltunk ott ketten, mint Rose és Jack a filmben a hajó orrán. Szabadok és boldogok voltunk, még ha csak egy pillanatra is.
- Nézd – fedeztem fel két ugrándozó delfint alattunk, s szóltam a cimborámnak is, hogy ő is láthassa őket. – Simogassuk meg őket? – kérdezte tőlem üresség, ami elsőre meglepett.
- Simogassuk – mentem bele végül, hiszen klassz kis szórakozásnak tűnt. Lehajoltunk a delfinekhez, és láttuk, ahogy a hullámok közelednek felénk. Üresség elmerült a habokban. Aztán én is.
