„Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható.”
Liz:
Remegve emeltem a mobilt a fülemhez. Még az a kellemes bizsergés sem volt képes megnyugtatni, amit sétálás közben szoktam érezni. Mégis ki tudna ezek után nyugodt maradni?
- Igen? – csendült fel oly jól ismert mély hangtónusa.
- Én vagyok az – nem kellett kimondanom a nevem. Felismert a hangomról. – Beszélnünk kell.
- Gabrielle – mondta ki könnyedén. Hát igen, tisztában volt vele, mi a legfontosabb számomra.
- Láttad a hírekben – nem kérdeztem, megállapítottam.
- Mindenki látta, nyuszifül – önkéntelenül is mosolyra húzódott ajkam. Csak neki engedtem meg, hogy így hívjon.
- A rendőrség elengedte azt a tetűt, aki ezt tette vele… - hallottam, ahogy felsóhajtott. Ezek után a folytatás egyértelmű volt.
- Mi a neve?
- Valami Shaw. A keresztnevét nem tudom.
- Nyuszifül… - láttam magam előtt, ahogy most hevesen rázza a fejét, s rosszallóan néz rám.
- Kérlek – ennek sohasem képes ellenállni.
- Egyszer még a fejemre nősz.
- Már megtörtént – terült el egy hatalmas vigyor az arcomon.
- Te amo!
- Te quiero! – Mosoly, mosoly, édes mosoly.
Nick:
Ott állt kezében a telefonjával, s képtelen volt megnyomni a hívás gombot. Pedig meg kell tennie. Lizért.
- Liz – sóhajtva lehunyta szemét. Felvillant előtte a lány képe, amitől egy másodpercre megremegett. Rakoncátlan fürtjei, s az a csodálatos gesztenyebarna szempár.
- Miért nem tudom kiverni őt a fejemből? – nyitotta ki szemeit ismét.
Rég érzett ilyet. Nagyon rég. Pedig megígérte magának, hogy soha többé nem enged senkit sem magához közel. Ott. A sírnál. De most megszegte. Nem szántszándékkal, de megszegte. Még visszaléphetne. Tudja jól. Mégsem képes megtenni.
Vajon mi vonz ennyire ebben a lányban? – morfondírozott magában. A kisugárzása? A pillantása, mely több fájdalomról árulkodik, mint egy ember egész élettörténete? A titokzatossága?
Ráadásul nem is az esete. Ő a szőke, kék szemű, dúskeblű lányokat preferálta. Erre megjelenik ez a lány, és mindent felborít. Tisztában volt vele, hogy mindez nem számít.
Akarta... tudta, hogy csak idő kérdése, és úgy követi őt, mint a ragadozó — ami valójában volt.
Habozás nélkül lenyomta a zöld kis gombot, s hagyta kicsengni.
- Nick vagyok…
Liz:
Kettesével szelve lépkedtem fel a kórház lépcsőjén. Izgatott voltam. Reménykedtem benne, hátha láthatom Gabrielle-t. Akár 1-2 perc.
- Miss Dawson – nevem hallatán a hang irányába fordultam. Egy ápolónő sietett felém a folyosón. Csak nem történt valami, amíg nem voltam itt?
- Gabrielle-lel van valami? – a szívem hevesebben kezdett el dobogni.
- Nem, a húga állapota stabil – állt meg velem szemben. – Mindazonáltal tájékoztatnom kell Önt, hogy a sikeres felépüléséhez szüksége lesz néhány kezelésre, melyeket sajnos az állam nem támogat – áháááááááá. Hát megmutatkozott végre a mai társadalmi helyzet. Akinek nincs pénze, az akár meg is dögölhet.
- Mégis mennyibe kerülnének ezek a bizonyos kezelések? – a nő az orrom alá dugott egy igencsak hosszú számjegyet, amitől szemeim elkerekedtek.
- Én… - megköszörültem torkom. – Én ezt sajnos nem tudom kifizetni. Nem lehetne valamilyen részletfizetésről esetleg szó? – kérdeztem reménykedve.
- Erre semmi szükség. A barátja már rendezte a költségeket – mutatott a hátam mögé. A barátom? – húztam föl szemöldököm meglepetten, de aztán leesett a dolog. Hát persze, hogy csakis Ő lehet az.
Arcomon mosollyal fordultam meg, de nem az állt előttem, akire számítottam. Elképedve bámultam a fotelből feltápászkodó Nickre, ki légies mozgásával megindult felénk.
- Azonban ezen beavatkozásokhoz szükséges egy hozzátartozó aláírása, ám úgy tudjuk, hogy Ön még kiskorú. Igaz ez? – az ápolónő mondandójából csak hangfoszlányokat érzékeltem. Minden pólusom az előttem helyet foglaló Nickre koncentrált.
- Kiskorú vagyok – remélem, hogy ezt kérdezte.
- A húga benntartózkodása óta csak Önök ketten látogatták meg őt, így feltételezhetem, hogy a szülei nem is jönnek majd be hozzá?
- Apám alkoholista. Anyám elhagyott minket – fordultam a nővér felé. A nő arcán megbotránkozás suhant végig, majd megállapodott sajnálatban.
- Én nagykorú vagyok – kaptam a fejemet Nick felé. Mit akar ezzel?
- És a barátja – húzott magához közel. Pulcsijából cigi füst áradt. Az ápoló néhány percig elgondolkodva meredt ránk, végül pedig megszólalt.
- Ezzel ugyan megszegjük a szabályt, de nem bánom. A fennálló helyzetre való tekintettel a fiatalúr is aláírhatja a papírt.
Nick alákaparta néhány helyen, a nővér pedig távozott, de mindenekelőtt sok boldogságot kívánt nekünk.
- Ez meg mi a franc volt? – téptem ki magam öleléséből.
- Te minek láttad? – ez most szórakozik rajtam?
- Miért fizetted ki azt a rengeteg pénzt?
- Csak segíteni akartam. Már korábban tett erről említést nekem ez a nő, és én tudtam, vagyis gondoltam, hogy te nem tudnád kifizetni. Vagy tévednék? – önelégült pofával nézett rám, ami felbőszített. Azonban be kellett vallanom, hogy igaza volt.
- Nem tévedtél. De ennyit akkor sem fogadhatok el. Ekkora összegekért hálát várnak el a férfiak – arca megrándult. Talán fájdalmas pontot érintettem?
- Mégis milyen hálára gondolsz? – látszott rajta, hogy féken kell tartania dühét.
- Mit tudom én? Lehet, hogy igényt tartasz majd néha-néha a szolgálataimra, vagy bevonsz drogszállítónak. Köszi, de egyikre sem vagyok hajlandó. Visszafizetem neked a pénzt.
- Csak dobálózol itt a kis szaros elméleteiddel, de semmit sem tudsz rólam. Szerinted ennyit fizetnék a testedért, mikor akármelyik lányt megkaphatnám ingyen is? A drogszállítói képességeidre pedig végképp nem szorulok rá. Tudod, mi a te bajod? Hogy rettegsz az emberektől, az érzelmektől. Ha tökéletes jégcsappá akartál válni, akkor gratulálok, sikerült.
- Örülök, hogy elértem a célom – kiáltottam távolodó alakjának. Ezt akartam, nem? Egyedül lenni, távol az emberektől, sebezhetetlenül. Akkor mégis miért potyognak a könnyeim?
