„Az élet, mondta egyszer valaki, komédia azoknak, akik gondolkodnak, és tragédia azoknak, akik éreznek. Úgy tűnik, ez az eset egyszerre volt komédia és tragédia, még nekünk is, akik nem sokat gondolkodnak, és nem sokat éreznek."
Liz:
Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Végül úgy döntöttem – a hátam épsége érdekében -, hogy inkább a plafont kezdem el bámulni. Az utóbbi időben egyre többször töltöttem ezzel az éjszakáimat. Hogy lenne képes bárki is aludni, ha ennyi teher nehezedik a vállára?
Kezemmel kitapogattam az éjjeliszekrényen lévő telefonom. Hajnali fél öt. Az időpont ellenére egyedül tartózkodom itthon. Az apám jelenlétének hiánya nem igazán viselt meg, sőt még örülök is neki, hogy nem kell egy légtérben lennem vele.
Viszont Gabrielle távolléte feszültté tesz. Mi van, ha történt vele valami? Vagy ha megint beállva állít haza? Elkeserített, hogy így kell látnom őt. Szétcsúszva, összetörve. Bárcsak segíthetnék rajta. Bár átvehetném a fájdalmát. Inkább én szenvedjek, mint ő. Neki még lehet jövője. De nekem?! Inkább hagyjuk is. De hogy menthetnék meg olyasvalakit, ki nem akarja, hogy megmentsék?
Ismeretlen szemszög:
E/3.
14 év körüli fiatal lány, nem voltak nála papírok. Kizuhant egy tízemeletes ház negyedik emeletéről. Kábítószert és alkoholt fogyasztott. Bordái megrepedtek, koponyája betört, jobb lábában lévő csontjai szilánkosra törtek. Zuhanását egy autó motorháztetője tompította – pillantott föl a kezében lévő jelentésből. A lány szinte egész testét vágások ékesítették, amiket kötszerrel próbáltak palástolni. Szegény kislány – sóhajtott fel. – Ha legalább értesíteni tudnánk valakit – kezdett el morfondírozni. Pillantása megakadt az ágy mellett található kartondobozon, s ajka mosolyra húzódott.
Liz:
5:53. Villogott a rádió kijelzőjén. Hol lehet már Gabi? Esküszöm, hogy kitekerem a nyakát, ha hazaér. Csak annyit várnék el tőle, hogy legalább felhívjon, hogy hééééé, te hülye, későn érek haza. De nem. Ő még erre sem méltat. Bár lehet, hogy most épp belövi magát vagy részegen lejt egy öl táncot valami perverznek.
A mobilom éles vijjogásba kezdett, én pedig átugorva a kanapét, berohantam a szobámba érte, azzal a reménnyel, hogy a húgom hív. A kijelzőn azonban egy ismeretlen szám villogott, ráadásul egy vezetékesé. Ez furcsa – állapítottam meg magamban, miközben benyomtam a fogad gombot.
- Igen? – szóltam bele.
- Jó Reggelt! Martha Smith vagyok a Telcorn kórházból. Néhány órával ezelőtt beszállítottak hozzánk egy 14 év körüli kislányt súlyos sérülésekkel. Sajnálatos módon nem voltak nála az iratai, azonban a táskájában megtaláltuk a mobilját. Legtöbbször az Ön számát hívta, ezért arra következtettünk, hogy talán a rokona vagy a barátnője lehet.
- Hogy néz ki? – szívem a torkomban dobogott. Óóó, Istenem! Csak add, hogy ne ő legyen.
- Hosszú szőke haja van és zöld szeme. Fekete mini ruhában és magassarkúban találtunk rá. Egy kövekkel díszített táska hevert mellette, hajában lepkés csat volt.
- Gabrielle – próbáltam lenyelni könnyeimet, de mindhiába. Utat törtek maguknak a felszínre. – És jól van? – tudtam, hogy hülye kérdés, hisz, hogy lehetne jól, ha egyszer kórházba került, de agyam teljesen leblokkolt.
- A kisasszony súlyos sérüléseket szenvedett, de túl fogja élni. Szerencséje volt. Azonban van itt még valami… - a nő hangján érződött, hogy zavarba jött. Mintha kínos lenne említést tennie róla.
- Mi lenne az?
- Erős alkohol és kábítószer hatása alatt állt. Ennek köszönhetően zuhant ki az épületből.
- Kizuhant? – hangom vagy egy fél oktávot emelkedett.
- Egy tízemeletes lakóház 4. emeletéről. A helyiségben tartózkodók is fogyasztottak bizonyos szereket, valószínűleg ezért nem vették észre, hogy a kisasszony kizuhant. Egy járókelő értesítette a mentőket és a rendőrséget. Az ügyben érintetteket éppen kihallgatja a rendőrség.
- Én… - hangom elcsuklott. Képtelen voltam feldolgozni az előbb hallottakat. – Azonnal indulok – nyögtem ki végül, s bontottam a vonalat. Tudtam, hogy bunkóság volt csak így lerakni, de nem volt erőm tovább cseverészni. A legfontosabb most az volt, hogy lássam Gabriellet.
Kirángattam néhány ruhadarabot a szekrényemből, felöltöztem, majd zsebre vágtam a mobilom, s a pénztárcám keresésére indultam. A tegnapi farmerem zsebében hagytam, ám hiába kerestem, nem találtam ott. Pedig biztos, hogy itt hagytam – kezdtem el mérgelődni. Ilyen szarságokkal töltöm az időm, mikor sietnem kell. Végül feladtam a hiábavaló küzdelmet, és a tartalék pénzemből vettem el egy keveset buszra.
Bezártam az ajtót, lerobogtam a lépcsőn, s már kint is voltam. A bejáratnál azonban megtorpantam. Tőlem pár méterre, a ház előtti járdán a tegnap esti srác ült. Mit kereshet itt? És honnan tudja, hol lakom? Egyáltalán miattam jött?
Felém kapta pillantását, mintha csak tudta volna, hogy ott állok. Zavarba jöttem tőle, és inkább megindultam a buszmegálló felé. Szemem sarkából láttam, hogy felpattan, s utánam iramodik.
- Hééé – kiáltott utánam, de eleresztettem fülem mellett. – Még a pénztárcád sem érdekel? – kérdezte cinikusan, és visszafordulva felé megpillantottam az elveszett tárcámat a kezében. Döbbenten bámultam rá. Próbáltam visszaidézni az este eseményeit. Mikor vehette el?
- Elloptad – nem kérdeztem, egyszerűen csak kijelentettem. – Miért adnád vissza? – néztem rá bizalmatlanul. Valaminek lennie kell a háttérben.
- Talán megszólalt a lelkiismeretem – lépett közvetlenül elém.
- Hihető – kaptam ki kezéből, majd hátraarcot vágva megindultam úti célom felé. Nem éreztem késztetést arra, hogy köszönetet nyilvánítsak. Hisz hé! Nem ő nyúlta le?
- Elizabeth – húztam föl bosszúsan a szemöldököm. Mit akarhat még? – Elizabeth – csak menj tovább, mintha mi sem történt volna. Csak menj tovább.
- Elizabeth…
- Mi van már? – fordultam felé ordítva. Utáltam ezt a nevet. Gyűlöltem, mert Ő adta nekem.
- Veled tartok – felelte könnyedén, és egy-két lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot mellettem is termett. Nem akadt ki, hogy lekiabáltam a fejét, hogy jelenleg úgy fújtattam, akár egy felbőszült bika. Ő csak állt és várt. Mintha tudta volna, hogy időre van szükségem érzelmeim lecsillapításához.
- Menjünk – adtam ki a parancsot pár lélegzetvételnyi szünet után. Hallgatott rám, ami igazán meglepő volt a személyiségét ismerve. Pontosabban, amit képzeltem róla.
- Én is mindig túlhevítem magam – szólalt meg hirtelen. Kérdőn felvontam szemöldököm. Nem értettem, mire céloz.
- Az előbb. Azért nem szóltam semmit, mert én sem bírom, ha pofáznak nekem olyankor. Az emberek képtelenek észrevenni, mikor kellene kussolniuk. Kurvára idegesítőek, mikor be nem áll a szájuk.
- Aham – nem volt hangulatom felvilágosítani arról, hogy most pontosan ő is ezt teszi. Csak leesik neki a tantusz.
- Hová megyünk?
- Ide – mutattam a buszt ábrázoló táblára.
- És ezenkívül hová? – csapódott mellém.
- Kórházba – próbáltam erősnek mutatkozni és nem bömbölni, de akaratlanul is eszembe jutott Gabrielle, ahogy egy koporsóban fekszik. Tudom, hogy az a nő azt mondta, túl fogja élni, de mi van, ha nem? Nélküle semmi vagyok. Ő tart még életben. Miatta harcolok tovább. Azért, hogy neki jobb élete legyen, mint nekem. Hogy Ő boldog legyen.
A busz befordult a sarkon, és néhány másodpercre rá megállt előttünk. Előbb én szálltam fel, ő pedig követett. Levetettem magam egy páros ülőhely belső székére. A titokzatos srác, ki a hős herceget játszva elkísér a kórházba – amit mellesleg nem kértem tőle- helyet foglalt mellettem.
Nem akartam, hogy még véletlenül is hozzám érjen, ezért teljesen az ablaknak préselődtem. A könnycseppek végiggördültek arcomon. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. Ha képes lettem volna húgomat megnevelni, ez most nem történik meg. Azon morfondíroztam, mit ronthattam el. Mit nem adhattam meg neki.
- Nick – csendült fel mellőlem egy hang. Automatikusan felé kaptam a fejem, megfelejtkezve arról a tényről, hogy sírok. Mimikáján felismerhető volt a sajnálat, de szavakkal nem adta tudomásomra.
- A nevem Nick. Gondoltam, ha én tudom a nevedet, akkor úgy tisztességes, ha te is tudod az enyémet – tisztességes. Ez a szó nevetségesen hangzott szájából. Tisztességről beszél, miközben tolvaj?
- Meg se kérdezed, hogy találtam rád?
- Nem nehéz kitalálni – töröltem le arcomról a könnycseppeket. – Elloptad a tárcám, amiben benne voltak az irataim. Az irataimon pedig a nevem és a lakcímem. Nem kell zseninek lenni hozzá, hogy ezt kitalálja az ember – feleltem szarkasztikusan. Nem volt hangulatom jó pofizni, ahogy az esetek többségében teszem. Nem volt kedvem álarcot felvenni, amit a mindennapjaimban viseltem. Most nem. Ez volt az igazi énem. A megkeseredett és bosszúvággyal teljes.
Ő azonban nem hátrált meg. Kitartóan nézett rám. Kereste a szemkontaktust, amit bőszen kerültem.
- Miért jöttél el? – kérdeztem flegmán. Azt akartam, hogy lépjen le. Hogy húzzon el és hagyjon egyedül.
- Visszahoztam a pénztárcád – felelte könnyedén.
- Persze, mert te egy olyan segítőkész fiúnak is tűnsz. Az adományozás a véredben van – a jó öreg cinizmus mindig beválik.
- Mindent el kell kezdeni egyszer – húzta meg vállát. Tűrőképességem a határához közeledett. Ennyire makacs emberrel még sohasem találkoztam. És ennyire hülyével sem. Nem érti a célzást?
Az ablakon kipillantva észrevettem, hogy a következő megálló a kórháznál lesz. Ideges lettem. A szívem gyorsabban vert, izzadni kezdett a tenyerem, kapkodtam a levegőt. Előjött a pánikrohamom.
Alig bírtam levánszorogni a buszról. Nick érdeklődve sandított rám. Nem tudhatta, mi megy végbe bennem. Rémképek kúsztak elmémbe. Ahogy Gabrielle falfehéren fekszik a ravatalozón. Vagy épp arca felismerhetetlenné vált, aminek következtében egész életében szenvedni fog. Én tehettem az egészről. Nemcsak, mint ember buktam meg, hanem mint testvér is.
A roham erősödni kezdett. Az orvosom szerint, ha mélyeket lélegzem, akkor elmúlik. De nem használt.
A következő pillanatban azonban egy kezet éreztem rásimulni az enyémre. Ijedten kaptam föl a fejemet. Egy neonzöld szempár nézett vissza rám, s olyasmit fedeztem fel benne, amit még soha ezelőtt: aggodalmat. Irántam.
