„Néha úgy érzem, ha megyek előre, és mozgásban maradok, ha nem engedem, hogy a remény vagy bármi egyéb letérítsen az útról és megállásra kényszerítsen… Nem is tudom. Nem hiszem, hogy ki lehet játszani a sorsunkat, nem számít, milyen messze vagy milyen gyorsan futunk.”
Liz szemszöge:
- Jól vagyok – rántottam ki hirtelen kezem az övéből, majd öles léptekkel megindultam a bejárat felé.
Útközben letöröltem kicsorduló könnyeimet, de hátra nem néztem. Be kellett magamnak vallanom, hogy nem mertem hátranézni. Pillanatnyilag nem. És valószínűleg soha többé.
Rettegtem ismét azokba a neonzöld szemekbe nézni. De még jobban féltem attól, hogy esetleg ugyanazt látom bennük, mint az előbb.
- Kész vicc vagyok – horkantam fel ironikusan. A lány, aki sebezhetetlennek mutatja magát, most megijedt egy kis érzelemtől. De hogyne hőköltem volna hátra, ha ez a gesztus eddig kimaradt az életemből?
- Inkább rejtélyes – csendült föl közvetlenül mellettem Nick hangja, amitől kissé megugrottam. – De imádom a kihívásokat – terült el egy széles vigyor arcán.
Hitetlenkedve ráztam meg fejemet, s se szó-se beszéd ott hagytam. Nem tudtam, hogy követ-e, de jelen pillanatban nem igazán érdekelt.
Kissé remegve léptem a recepció mögött található zömök nőhöz. Mosolyogva pillantott rám, ami igencsak meglepett. Ugyanakkor el is lazított annyira, hogy képes legyek kinyögni pár szót.
- Gabrielle Dawson-t keresem – a nő bepötyögte a nevét a rendszerbe, és sajnálkozva rázta a fejét.
- Nincs ilyen nevű betegünk, kisasszony.
- Az lehetetlen – tiltakozásom túl hevesre sikeredett, ezért halkítottam hangomon. – Nemrég telefonáltak, miszerint pár órája behoztak ide egy 14 év körüli szőke kislányt, aki… - képtelen voltam kimondani. - … aki… - próbálkoztam ismét. Mindhiába.
- A kislány – mindezt a nő sajnálattal telve mondta ki. Kilépett a recepció mögül, és maga után invitálva megindult a folyosón.
- Időközben sajnos kiderült, hogy súlyosabbak a sérülései, mint gondoltuk. Néhány belső szerve igen komolyan megrongálódott. Az intenzív osztályon tartjuk megfigyelés alatt. Más esetben etikátlannak tartanám eme lépésemet, de nekem is van szívem – megállt egy kórházi szoba ajtaja előtt, majd előkapott egy maszkot a zsebéből. – Ezt vegye fel. És ne tartson sokáig. Ha ezt bárki is megtudja… - lógva hagyta a mondatot, de mindketten tudtuk a folytatást.
Felhelyeztem arcom elé a maszkot, és beléptem Gabrielle szobájába. Első ízben sokként hatott rám a szemem elé tárult látvány. Még sohasem láttam ennyire sebezhetőnek, és ez megrémített.
- Gabrielle - remegve léptem ágya mellé. A sok kötszer alatt alig volt felismerhető, de tudtam, hogy ő az. A vér nem hazudik.
Kitöltötte hallásomat a gépek csipogása, az egyik azonban szokatlanul gyorsult, míg végül folyamatos zümmögéssé vált. Ijedten kaptam fejem a monitor felé, ahol egy egyenes vonal díszelgett.
Orvosok és ápolók törtek be a szobába sietve, engem pedig kituszkoltak onnan. Rossz előérzetem volt. Nagyon rossz.
- Mi történt? – kapaszkodtam kétségbeesetten a recepciós hölgybe, de ő csak a fejét ingatta.
- Talán megrázkódtatást jelentett számára az Ön jelenléte. A szíve nem bírt ki ekkora megterhelést. Nem lett volna szabad… nem lett volna szabad… - egyre csak ezt hajtogatta.
Letéptem magamról a maszkot, de ahelyett, hogy eldobtam volna, szorongatni kezdtem. Bentről éles szóváltások foszlányai szűrődtek ki, én pedig tehetetlennek éreztem magam.
A nő szép lassan hátrálni kezdett, majd sietős léptekkel visszatért a recepcióhoz.
Egyedül maradtam a fájdalmammal, ahogy ez már lenni szokott. Akkor miért fáj mindig? Sőt! Az idő múlásával ez egyre csak fokozódik.
E/3.
A férfi kényelmesen elterült agglegénylakása kanapéján.
- Mióta is álmodoztam már erről – sóhajtott föl megelégedve. A megbeszélés átnyúlt hajnalba, amiből végül reggel lett. Azok a kis hülye japánok – gondolta bosszúsan, miközben kapcsolgatni kezdte a TV-t.
Aludnia kellett volna, tudta jól, de mindhiába a tervezés, ha nem jön álom a szemére. Tisztában volt vele, miért nem képes lehunyni a szemét. Hiányzott neki a lány. A közös beszélgetéseik, a kis élcelődéseik. A korát meghazudtoló érettsége. A bátorsága, a kitartása. Egyszerűen csak Ő maga.
- Vélhetőleg a fiatal hölgy alkohol és egyéb hallucinogén szerek hatása alatt állt – tudósította az egyik csatornán egy cicababa a nézőkkel. Maga sem tudta miért, de ez a hír maradásra késztette. – A kórház nem adhat ki információkat az esetről, de felröppentek hírek, miszerint a hölgy állapota súlyos, de pillanatnyilag stabil. Próbáltuk felvenni a kapcsolatot a családdal, de mindhiába. Az érintettek elzárkóztak mindennemű megnyilvánulástól. A rendőrség nyomozásba kezdett az ügyet érintően. Arra kérnénk Önöket, hogy ha bármilyen nemű információval tudnak szolgálni, kérem, hívják az 555-1212-es telefonszámot.
A televízió képernyőjén ott villogott egy szőke tinédzser mosolygós képe. Egy olyan lányé, kit Ő oly’ jól ismert.
Liz szemszöge:
- És biztos abban, hogy még sohasem találkozott ezzel a férfival? – mutatott a rendőr egy ismeretlen pasasra.
- Mint ahogy már előzőleg is mondtam: soha életemben nem láttam őt – kezdtem feszültté válni. Az elmúlt egy órát az őrsön kellett töltenem. A rendőrök minden egyes apró részletről kihallgattak. Mintha tudnék bármit is – horkantam föl.
Jobb dolgom is lenne, mint itt ülni. Mondjuk a kórházban fekvő húgom mellett lenni.
Remegéssel töltött el, amikor eszembe jutott, hogy csak egy hajszálon múlott az élete. Miután leállt a szíve, az orvosok mindent megtettek azért, hogy életben tartsák. A korának köszönhetően megmentették őt, de ellazulni továbbra sem voltam képes. Majd amikor kijön onnan.
- Miért, ki ő? – próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, és ide koncentrálni. Minél többet segítek, annál hamarabb szabadulhatok.
- Feltehetőleg ez a férfi szolgálta ki a húgát droggal – felelte a rendőr közönyösen.
- És akkor mit keres itt? – kérdeztem dühösen. – Egy cellában kellene rohadnia. – Az említett felé fordultam.
– Maga undorító féreg. Hogy képes tükörbe nézni? Kiskorúaknak ad el drogot, és ki tudja, milyen szolgáltatásokat vár még el tőlük érte. Az ilyeneket a szülőszobán kellett volna hagyni meghalni.
- Maguk meg miért nem csukják le ezt a szemetet?
- Nincs konkrét bizonyítékunk Mr. Shaw ellen – a rendőr hangja továbbra is közönyösen csengett.
- Nincs konkrét bizonyítékuk? Milyen bizonyíték kellene még maguknak? Megvárják, amíg újabb tinédzsereknek ad el drogot? A megerőszakolás is belefér még? Hm? Csak azt remélem – álltam fel dühösen – hogy maguknak is van gyerekük, és Mr. Shaw megtalálja őket. Vagy tudják mit? Én magam fogom őket elvinni hozzá.
Megindultam a kihallgató ajtaja felé, de mielőtt még kiléptem volna rajta, visszafordulván így szóltam.
- Maga meg ne vigyorogjon. Ki fogom csinálni, maga tetű. A földbe tiprom, ahol még vagy kettőt magába fogok rúgni. Nincs mit vesztenem, uram. És tudja jól, hogy akinek nincs mit vesztenie, félelme sincs.
Végigrobogtam a kapitányság folyosón. Ez a közbiztonság, mi? Biztos jó kis summát fizethetett nekik az ipse. De nem baj. Hallani fognak még Liz Dawson-ról, ezt garantálhatom. Ha addig élek is.
