4. fejezet

 „Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható.”

     

    Liz:

Remegve emeltem a mobilt a fülemhez. Még az a kellemes bizsergés sem volt képes megnyugtatni, amit sétálás közben szoktam érezni. Mégis ki tudna ezek után nyugodt maradni?

- Igen? – csendült fel oly jól ismert mély hangtónusa.

- Én vagyok az – nem kellett kimondanom a nevem. Felismert a hangomról. – Beszélnünk kell.

- Gabrielle – mondta ki könnyedén. Hát igen, tisztában volt vele, mi a legfontosabb számomra.

- Láttad a hírekben – nem kérdeztem, megállapítottam.

- Mindenki látta, nyuszifül – önkéntelenül is mosolyra húzódott ajkam. Csak neki engedtem meg, hogy így hívjon.

- A rendőrség elengedte azt a tetűt, aki ezt tette vele… - hallottam, ahogy felsóhajtott. Ezek után a folytatás egyértelmű volt.

- Mi a neve?

- Valami Shaw. A keresztnevét nem tudom.

- Nyuszifül… - láttam magam előtt, ahogy most hevesen rázza a fejét, s rosszallóan néz rám.

- Kérlek – ennek sohasem képes ellenállni.

- Egyszer még a fejemre nősz.

- Már megtörtént – terült el egy hatalmas vigyor az arcomon.

-  Te amo!

- Te quiero! – Mosoly, mosoly, édes mosoly.

      

     Nick:

Ott állt kezében a telefonjával, s képtelen volt megnyomni a hívás gombot. Pedig meg kell tennie. Lizért.

- Liz – sóhajtva lehunyta szemét. Felvillant előtte a lány képe, amitől egy másodpercre megremegett. Rakoncátlan fürtjei, s az a csodálatos gesztenyebarna szempár.

- Miért nem tudom kiverni őt a fejemből? – nyitotta ki szemeit ismét.

Rég érzett ilyet. Nagyon rég. Pedig megígérte magának, hogy soha többé nem enged senkit sem magához közel. Ott. A sírnál. De most megszegte. Nem szántszándékkal, de megszegte. Még visszaléphetne. Tudja jól. Mégsem képes megtenni.

Vajon mi vonz ennyire ebben a lányban? – morfondírozott magában. A kisugárzása? A pillantása, mely több fájdalomról árulkodik, mint egy ember egész élettörténete? A titokzatossága?

Ráadásul nem is az esete. Ő a szőke, kék szemű, dúskeblű lányokat preferálta. Erre megjelenik ez a lány, és mindent felborít. Tisztában volt vele, hogy mindez nem számít.

Akarta... tudta, hogy csak idő kérdése, és úgy követi őt, mint a ragadozó — ami valójában volt.

Habozás nélkül lenyomta a zöld kis gombot, s hagyta kicsengni.

- Nick vagyok…

    

  Liz:

Kettesével szelve lépkedtem fel a kórház lépcsőjén. Izgatott voltam. Reménykedtem benne, hátha láthatom Gabrielle-t. Akár 1-2 perc.

- Miss Dawson – nevem hallatán a hang irányába fordultam. Egy ápolónő sietett felém a folyosón. Csak nem történt valami, amíg nem voltam itt?

- Gabrielle-lel van valami? – a szívem hevesebben kezdett el dobogni.

- Nem, a húga állapota stabil – állt meg velem szemben. – Mindazonáltal tájékoztatnom kell Önt, hogy a sikeres felépüléséhez szüksége lesz néhány kezelésre, melyeket sajnos az állam nem támogat – áháááááááá. Hát megmutatkozott végre a mai társadalmi helyzet. Akinek nincs pénze, az akár meg is dögölhet.

- Mégis mennyibe kerülnének ezek a bizonyos kezelések? – a nő az orrom alá dugott egy igencsak hosszú számjegyet, amitől szemeim elkerekedtek.

- Én… - megköszörültem torkom. – Én ezt sajnos nem tudom kifizetni. Nem lehetne valamilyen részletfizetésről esetleg szó? – kérdeztem reménykedve.

- Erre semmi szükség. A barátja már rendezte a költségeket – mutatott a hátam mögé. A barátom? – húztam föl szemöldököm meglepetten, de aztán leesett a dolog. Hát persze, hogy csakis Ő lehet az.

Arcomon mosollyal fordultam meg, de nem az állt előttem, akire számítottam. Elképedve bámultam a fotelből feltápászkodó Nickre, ki légies mozgásával megindult felénk.

- Azonban ezen beavatkozásokhoz szükséges egy hozzátartozó aláírása, ám úgy tudjuk, hogy Ön még kiskorú. Igaz ez? – az ápolónő mondandójából csak hangfoszlányokat érzékeltem. Minden pólusom az előttem helyet foglaló Nickre koncentrált.

- Kiskorú vagyok – remélem, hogy ezt kérdezte.

- A húga benntartózkodása óta csak Önök ketten látogatták meg őt, így feltételezhetem, hogy a szülei nem is jönnek majd be hozzá?

- Apám alkoholista. Anyám elhagyott minket – fordultam a nővér felé. A nő arcán megbotránkozás suhant végig, majd megállapodott sajnálatban.

- Én nagykorú vagyok – kaptam a fejemet Nick felé. Mit akar ezzel?

- És a barátja – húzott magához közel. Pulcsijából cigi füst áradt. Az ápoló néhány percig elgondolkodva meredt ránk, végül pedig megszólalt.

- Ezzel ugyan megszegjük a szabályt, de nem bánom. A fennálló helyzetre való tekintettel a fiatalúr is aláírhatja a papírt.

Nick alákaparta néhány helyen, a nővér pedig távozott, de mindenekelőtt sok boldogságot kívánt nekünk.

- Ez meg mi a franc volt? – téptem ki magam öleléséből.

- Te minek láttad? – ez most szórakozik rajtam?

- Miért fizetted ki azt a rengeteg pénzt?

- Csak segíteni akartam. Már korábban tett erről említést nekem ez a nő, és én tudtam, vagyis gondoltam, hogy te nem tudnád kifizetni. Vagy tévednék? – önelégült pofával nézett rám, ami felbőszített. Azonban be kellett vallanom, hogy igaza volt.

- Nem tévedtél. De ennyit akkor sem fogadhatok el. Ekkora összegekért hálát várnak el a férfiak – arca megrándult. Talán fájdalmas pontot érintettem?

- Mégis milyen hálára gondolsz? – látszott rajta, hogy féken kell tartania dühét.

- Mit tudom én? Lehet, hogy igényt tartasz majd néha-néha a szolgálataimra, vagy bevonsz drogszállítónak. Köszi, de egyikre sem vagyok hajlandó. Visszafizetem neked a pénzt.

- Csak dobálózol itt a kis szaros elméleteiddel, de semmit sem tudsz rólam. Szerinted ennyit fizetnék a testedért, mikor akármelyik lányt megkaphatnám ingyen is? A drogszállítói képességeidre pedig végképp nem szorulok rá. Tudod, mi a te bajod? Hogy rettegsz az emberektől, az érzelmektől. Ha tökéletes jégcsappá akartál válni, akkor gratulálok, sikerült.

- Örülök, hogy elértem a célom – kiáltottam távolodó alakjának. Ezt akartam, nem? Egyedül lenni, távol az emberektől, sebezhetetlenül. Akkor mégis miért potyognak a könnyeim?

Díjak

Üdvözlet, csokiimádók :D

A történet megkapta élete első két díját, amit nagy tisztelettel el is fogad :P

Eme megtiszteltetés köszönhetem: Minipötyipuding -nak és LaMes Grock -nak. Köszönöm csajok :)

Szabályok
 1. Tedd ki a képet a blogodra! (megvan)
2. Köszönd meg annak, akitől kaptad a díjat! (kész.:D)
3. Írj le 6 dolgot magadról!
4. Küldd tovább 5 blog írónak, linkkel együtt!
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!

3.

- hatalmas krimi rajongó vagyok

- 32 kg-val könnyebb nyárhoz képest :D

- imádok Zumbázni

- csoki <3

- jelenleg növesztem a hajam :P

- szeretnék nyelveket tanulni

4.

Gemma

Claudia Vince

Thara

Blaire Light

Alice-Beth Moon

3. fejezet

   „Néha úgy érzem, ha megyek előre, és mozgásban maradok, ha nem engedem, hogy a remény vagy bármi egyéb letérítsen az útról és megállásra kényszerítsen… Nem is tudom. Nem hiszem, hogy ki lehet játszani a sorsunkat, nem számít, milyen messze vagy milyen gyorsan futunk.”

  Liz szemszöge:

- Jól vagyok – rántottam ki hirtelen kezem az övéből, majd öles léptekkel megindultam a bejárat felé.

Útközben letöröltem kicsorduló könnyeimet, de hátra nem néztem. Be kellett magamnak vallanom, hogy nem mertem hátranézni. Pillanatnyilag nem. És valószínűleg soha többé.

Rettegtem ismét azokba a neonzöld szemekbe nézni. De még jobban féltem attól, hogy esetleg ugyanazt látom bennük, mint az előbb.

- Kész vicc vagyok – horkantam fel ironikusan. A lány, aki sebezhetetlennek mutatja magát, most megijedt egy kis érzelemtől. De hogyne hőköltem volna hátra, ha ez a gesztus eddig kimaradt az életemből?

- Inkább rejtélyes – csendült föl közvetlenül mellettem Nick hangja, amitől kissé megugrottam. – De imádom a kihívásokat – terült el egy széles vigyor arcán.

Hitetlenkedve ráztam meg fejemet, s se szó-se beszéd ott hagytam. Nem tudtam, hogy követ-e, de jelen pillanatban nem igazán érdekelt.

Kissé remegve léptem a recepció mögött található zömök nőhöz. Mosolyogva pillantott rám, ami igencsak meglepett. Ugyanakkor el is lazított annyira, hogy képes legyek kinyögni pár szót.

- Gabrielle Dawson-t keresem – a nő bepötyögte a nevét a rendszerbe, és sajnálkozva rázta a fejét.

- Nincs ilyen nevű betegünk, kisasszony.

- Az lehetetlen – tiltakozásom túl hevesre sikeredett, ezért halkítottam hangomon. – Nemrég telefonáltak, miszerint pár órája behoztak ide egy 14 év körüli szőke kislányt, aki… - képtelen voltam kimondani. - … aki… - próbálkoztam ismét. Mindhiába.

- A kislány – mindezt a nő sajnálattal telve mondta ki. Kilépett a recepció mögül, és maga után invitálva megindult a folyosón.

- Időközben sajnos kiderült, hogy súlyosabbak a sérülései, mint gondoltuk. Néhány belső szerve igen komolyan megrongálódott. Az intenzív osztályon tartjuk megfigyelés alatt. Más esetben etikátlannak tartanám eme lépésemet, de nekem is van szívem – megállt egy kórházi szoba ajtaja előtt, majd előkapott egy maszkot a zsebéből. – Ezt vegye fel. És ne tartson sokáig. Ha ezt bárki is megtudja… - lógva hagyta a mondatot, de mindketten tudtuk a folytatást.

 Felhelyeztem arcom elé a maszkot, és beléptem Gabrielle szobájába. Első ízben sokként hatott rám a szemem elé tárult látvány. Még sohasem láttam ennyire sebezhetőnek, és ez megrémített.

- Gabrielle - remegve léptem ágya mellé. A sok kötszer alatt alig volt felismerhető, de tudtam, hogy ő az. A vér nem hazudik.

Kitöltötte hallásomat a gépek csipogása, az egyik azonban szokatlanul gyorsult, míg végül folyamatos zümmögéssé vált. Ijedten kaptam fejem a monitor felé, ahol egy egyenes vonal díszelgett.

Orvosok és ápolók törtek be a szobába sietve, engem pedig kituszkoltak onnan. Rossz előérzetem volt. Nagyon rossz.

- Mi történt? – kapaszkodtam kétségbeesetten a recepciós hölgybe, de ő csak a fejét ingatta.

- Talán megrázkódtatást jelentett számára az Ön jelenléte. A szíve nem bírt ki ekkora megterhelést. Nem lett volna szabad… nem lett volna szabad… - egyre csak ezt hajtogatta.

Letéptem magamról a maszkot, de ahelyett, hogy eldobtam volna, szorongatni kezdtem. Bentről éles szóváltások foszlányai szűrődtek ki, én pedig tehetetlennek éreztem magam.

A nő szép lassan hátrálni kezdett, majd sietős léptekkel visszatért a recepcióhoz.

Egyedül maradtam a fájdalmammal, ahogy ez már lenni szokott. Akkor miért fáj mindig? Sőt! Az idő múlásával ez egyre csak fokozódik.

    

   E/3.

A férfi kényelmesen elterült agglegénylakása kanapéján.

- Mióta is álmodoztam már erről – sóhajtott föl megelégedve. A megbeszélés átnyúlt hajnalba, amiből végül reggel lett. Azok a kis hülye japánok – gondolta bosszúsan, miközben kapcsolgatni kezdte a TV-t.

Aludnia kellett volna, tudta jól, de mindhiába a tervezés, ha nem jön álom a szemére. Tisztában volt vele, miért nem képes lehunyni a szemét. Hiányzott neki a lány. A közös beszélgetéseik, a kis élcelődéseik. A korát meghazudtoló érettsége. A bátorsága, a kitartása. Egyszerűen csak Ő maga.

- Vélhetőleg a fiatal hölgy alkohol és egyéb hallucinogén szerek hatása alatt állt – tudósította az egyik csatornán egy cicababa a nézőkkel. Maga sem tudta miért, de ez a hír maradásra késztette. – A kórház nem adhat ki információkat az esetről, de felröppentek hírek, miszerint a hölgy állapota súlyos, de pillanatnyilag stabil. Próbáltuk felvenni a kapcsolatot a családdal, de mindhiába. Az érintettek elzárkóztak mindennemű megnyilvánulástól. A rendőrség nyomozásba kezdett az ügyet érintően. Arra kérnénk Önöket, hogy ha bármilyen nemű információval tudnak szolgálni, kérem, hívják az 555-1212-es telefonszámot.

A televízió képernyőjén ott villogott egy szőke tinédzser mosolygós képe. Egy olyan lányé, kit Ő oly’ jól ismert.

       

   Liz szemszöge:

- És biztos abban, hogy még sohasem találkozott ezzel a férfival? – mutatott a rendőr egy ismeretlen pasasra.

- Mint ahogy már előzőleg is mondtam: soha életemben nem láttam őt – kezdtem feszültté válni. Az elmúlt egy órát az őrsön kellett töltenem. A rendőrök minden egyes apró részletről kihallgattak. Mintha tudnék bármit is – horkantam föl.

Jobb dolgom is lenne, mint itt ülni. Mondjuk a kórházban fekvő húgom mellett lenni.

Remegéssel töltött el, amikor eszembe jutott, hogy csak egy hajszálon múlott az élete. Miután leállt a szíve, az orvosok mindent megtettek azért, hogy életben tartsák. A korának köszönhetően megmentették őt, de ellazulni továbbra sem voltam képes. Majd amikor kijön onnan.

- Miért, ki ő? – próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, és ide koncentrálni. Minél többet segítek, annál hamarabb szabadulhatok.

- Feltehetőleg ez a férfi szolgálta ki a húgát droggal – felelte a rendőr közönyösen.

- És akkor mit keres itt? – kérdeztem dühösen. – Egy cellában kellene rohadnia. – Az említett felé fordultam. 

– Maga undorító féreg. Hogy képes tükörbe nézni? Kiskorúaknak ad el drogot, és ki tudja, milyen szolgáltatásokat vár még el tőlük érte. Az ilyeneket a szülőszobán kellett volna hagyni meghalni.

- Maguk meg miért nem csukják le ezt a szemetet?

- Nincs konkrét bizonyítékunk Mr. Shaw ellen – a rendőr hangja továbbra is közönyösen csengett.

- Nincs konkrét bizonyítékuk? Milyen bizonyíték kellene még maguknak? Megvárják, amíg újabb tinédzsereknek ad el drogot? A megerőszakolás is belefér még? Hm? Csak azt remélem – álltam fel dühösen – hogy maguknak is van gyerekük, és Mr. Shaw megtalálja őket. Vagy tudják mit? Én magam fogom őket elvinni hozzá.

Megindultam a kihallgató ajtaja felé, de mielőtt még kiléptem volna rajta, visszafordulván így szóltam.

- Maga meg ne vigyorogjon. Ki fogom csinálni, maga tetű. A földbe tiprom, ahol még vagy kettőt magába fogok rúgni. Nincs mit vesztenem, uram. És tudja jól, hogy akinek nincs mit vesztenie, félelme sincs.

Végigrobogtam a kapitányság folyosón. Ez a közbiztonság, mi? Biztos jó kis summát fizethetett nekik az ipse. De nem baj. Hallani fognak még Liz Dawson-ról, ezt garantálhatom. Ha addig élek is.

Szavazás!

Sziasztok!

Arra szeretnélek megkérni titeket, hogy lécci szavazzatok Alexandra Knoblochra ezen a linken: https://www.facebook.com/missalpokadria?sk=app_211468932281206
Mindketten nagyon szépen megköszönnénk. Nektek csupán egy kattintás, de neki sokkal több ennél.

2. fejezet

„Az élet, mondta egyszer valaki, komédia azoknak, akik gondolkodnak, és tragédia azoknak, akik éreznek. Úgy tűnik, ez az eset egyszerre volt komédia és tragédia, még nekünk is, akik nem sokat gondolkodnak, és nem sokat éreznek."

    Liz:

Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Végül úgy döntöttem – a hátam épsége érdekében -, hogy inkább a plafont kezdem el bámulni. Az utóbbi időben egyre többször töltöttem ezzel az éjszakáimat. Hogy lenne képes bárki is aludni, ha ennyi teher nehezedik a vállára?

Kezemmel kitapogattam az éjjeliszekrényen lévő telefonom. Hajnali fél öt. Az időpont ellenére egyedül tartózkodom itthon. Az apám jelenlétének hiánya nem igazán viselt meg, sőt még örülök is neki, hogy nem kell egy légtérben lennem vele.

Viszont Gabrielle távolléte feszültté tesz. Mi van, ha történt vele valami? Vagy ha megint beállva állít haza? Elkeserített, hogy így kell látnom őt. Szétcsúszva, összetörve. Bárcsak segíthetnék rajta. Bár átvehetném a fájdalmát. Inkább én szenvedjek, mint ő. Neki még lehet jövője. De nekem?! Inkább hagyjuk is. De hogy menthetnék meg olyasvalakit, ki nem akarja, hogy megmentsék?

    Ismeretlen szemszög:

          E/3.

14 év körüli fiatal lány, nem voltak nála papírok. Kizuhant egy tízemeletes ház negyedik emeletéről. Kábítószert és alkoholt fogyasztott. Bordái megrepedtek, koponyája betört, jobb lábában lévő csontjai szilánkosra törtek. Zuhanását egy autó motorháztetője tompította – pillantott föl a kezében lévő jelentésből. A lány szinte egész testét vágások ékesítették, amiket kötszerrel próbáltak palástolni. Szegény kislány – sóhajtott fel. – Ha legalább értesíteni tudnánk valakit – kezdett el morfondírozni. Pillantása megakadt az ágy mellett található kartondobozon, s ajka mosolyra húzódott.

        Liz:

5:53. Villogott a rádió kijelzőjén. Hol lehet már Gabi? Esküszöm, hogy kitekerem a nyakát, ha hazaér. Csak annyit várnék el tőle, hogy legalább felhívjon, hogy hééééé, te hülye, későn érek haza. De nem. Ő még erre sem méltat. Bár lehet, hogy most épp belövi magát vagy részegen lejt egy öl táncot valami perverznek.

A mobilom éles vijjogásba kezdett, én pedig átugorva a kanapét, berohantam a szobámba érte, azzal a reménnyel, hogy a húgom hív. A kijelzőn azonban egy ismeretlen szám villogott, ráadásul egy vezetékesé. Ez furcsa – állapítottam meg magamban, miközben benyomtam a fogad gombot.

- Igen? – szóltam bele.

- Jó Reggelt! Martha Smith vagyok a Telcorn kórházból. Néhány órával ezelőtt beszállítottak hozzánk egy 14 év körüli kislányt súlyos sérülésekkel. Sajnálatos módon nem voltak nála az iratai, azonban a táskájában megtaláltuk a mobilját. Legtöbbször az Ön számát hívta, ezért arra következtettünk, hogy talán a rokona vagy a barátnője lehet.

- Hogy néz ki? – szívem a torkomban dobogott. Óóó, Istenem! Csak add, hogy ne ő legyen.

- Hosszú szőke haja van és zöld szeme. Fekete mini ruhában és magassarkúban találtunk rá.  Egy kövekkel díszített táska hevert mellette, hajában lepkés csat volt.

- Gabrielle – próbáltam lenyelni könnyeimet, de mindhiába. Utat törtek maguknak a felszínre. – És jól van? – tudtam, hogy hülye kérdés, hisz, hogy lehetne jól, ha egyszer kórházba került, de agyam teljesen leblokkolt.

- A kisasszony súlyos sérüléseket szenvedett, de túl fogja élni. Szerencséje volt. Azonban van itt még valami… - a nő hangján érződött, hogy zavarba jött. Mintha kínos lenne említést tennie róla.

- Mi lenne az?

- Erős alkohol és kábítószer hatása alatt állt. Ennek köszönhetően zuhant ki az épületből.

- Kizuhant? – hangom vagy egy fél oktávot emelkedett.

- Egy tízemeletes lakóház 4. emeletéről. A helyiségben tartózkodók is fogyasztottak bizonyos szereket, valószínűleg ezért nem vették észre, hogy a kisasszony kizuhant. Egy járókelő értesítette a mentőket és a rendőrséget. Az ügyben érintetteket éppen kihallgatja a rendőrség.

- Én… - hangom elcsuklott. Képtelen voltam feldolgozni az előbb hallottakat. – Azonnal indulok – nyögtem ki végül, s bontottam a vonalat. Tudtam, hogy bunkóság volt csak így lerakni, de nem volt erőm tovább cseverészni. A legfontosabb most az volt, hogy lássam Gabriellet.

Kirángattam néhány ruhadarabot a szekrényemből, felöltöztem, majd zsebre vágtam a mobilom, s a pénztárcám keresésére indultam. A tegnapi farmerem zsebében hagytam, ám hiába kerestem, nem találtam ott. Pedig biztos, hogy itt hagytam – kezdtem el mérgelődni. Ilyen szarságokkal töltöm az időm, mikor sietnem kell. Végül feladtam a hiábavaló küzdelmet, és a tartalék pénzemből vettem el egy keveset buszra.

Bezártam az ajtót, lerobogtam a lépcsőn, s már kint is voltam. A bejáratnál azonban megtorpantam. Tőlem pár méterre, a ház előtti járdán a tegnap esti srác ült. Mit kereshet itt? És honnan tudja, hol lakom? Egyáltalán miattam jött?

Felém kapta pillantását, mintha csak tudta volna, hogy ott állok. Zavarba jöttem tőle, és inkább megindultam a buszmegálló felé. Szemem sarkából láttam, hogy felpattan, s utánam iramodik.

- Hééé – kiáltott utánam, de eleresztettem fülem mellett. – Még a pénztárcád sem érdekel? – kérdezte cinikusan, és visszafordulva felé megpillantottam az elveszett tárcámat a kezében. Döbbenten bámultam rá. Próbáltam visszaidézni az este eseményeit. Mikor vehette el?

- Elloptad – nem kérdeztem, egyszerűen csak kijelentettem. – Miért adnád vissza? – néztem rá bizalmatlanul. Valaminek lennie kell a háttérben.

- Talán megszólalt a lelkiismeretem – lépett közvetlenül elém.

- Hihető – kaptam ki kezéből, majd hátraarcot vágva megindultam úti célom felé. Nem éreztem késztetést arra, hogy köszönetet nyilvánítsak. Hisz hé! Nem ő nyúlta le?

- Elizabeth – húztam föl bosszúsan a szemöldököm. Mit akarhat még? – Elizabeth – csak menj tovább, mintha mi sem történt volna. Csak menj tovább.

- Elizabeth…

- Mi van már? – fordultam felé ordítva. Utáltam ezt a nevet. Gyűlöltem, mert Ő adta nekem.

- Veled tartok – felelte könnyedén, és egy-két lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot mellettem is termett. Nem akadt ki, hogy lekiabáltam a fejét, hogy jelenleg úgy fújtattam, akár egy felbőszült bika. Ő csak állt és várt. Mintha tudta volna, hogy időre van szükségem érzelmeim lecsillapításához.

- Menjünk – adtam ki a parancsot pár lélegzetvételnyi szünet után. Hallgatott rám, ami igazán meglepő volt a személyiségét ismerve. Pontosabban, amit képzeltem róla.

- Én is mindig túlhevítem magam – szólalt meg hirtelen. Kérdőn felvontam szemöldököm. Nem értettem, mire céloz.

- Az előbb. Azért nem szóltam semmit, mert én sem bírom, ha pofáznak nekem olyankor. Az emberek képtelenek észrevenni, mikor kellene kussolniuk. Kurvára idegesítőek, mikor be nem áll a szájuk.

- Aham – nem volt hangulatom felvilágosítani arról, hogy most pontosan ő is ezt teszi. Csak leesik neki a tantusz.

- Hová megyünk?

- Ide – mutattam a buszt ábrázoló táblára.

- És ezenkívül hová? – csapódott mellém.

- Kórházba – próbáltam erősnek mutatkozni és nem bömbölni, de akaratlanul is eszembe jutott Gabrielle, ahogy egy koporsóban fekszik. Tudom, hogy az a nő azt mondta, túl fogja élni, de mi van, ha nem? Nélküle semmi vagyok. Ő tart még életben. Miatta harcolok tovább. Azért, hogy neki jobb élete legyen, mint nekem. Hogy Ő boldog legyen.

A busz befordult a sarkon, és néhány másodpercre rá megállt előttünk. Előbb én szálltam fel, ő pedig követett. Levetettem magam egy páros ülőhely belső székére. A titokzatos srác, ki a hős herceget játszva elkísér a kórházba – amit mellesleg nem kértem tőle- helyet foglalt mellettem.

Nem akartam, hogy még véletlenül is hozzám érjen, ezért teljesen az ablaknak préselődtem. A könnycseppek végiggördültek arcomon. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. Ha képes lettem volna húgomat megnevelni, ez most nem történik meg. Azon morfondíroztam, mit ronthattam el. Mit nem adhattam meg neki.

- Nick – csendült fel mellőlem egy hang. Automatikusan felé kaptam a fejem, megfelejtkezve arról a tényről, hogy sírok. Mimikáján felismerhető volt a sajnálat, de szavakkal nem adta tudomásomra.

- A nevem Nick. Gondoltam, ha én tudom a nevedet, akkor úgy tisztességes, ha te is tudod az enyémet – tisztességes. Ez a szó nevetségesen hangzott szájából. Tisztességről beszél, miközben tolvaj?

- Meg se kérdezed, hogy találtam rád?

- Nem nehéz kitalálni – töröltem le arcomról a könnycseppeket. – Elloptad a tárcám, amiben benne voltak az irataim. Az irataimon pedig a nevem és a lakcímem. Nem kell zseninek lenni hozzá, hogy ezt kitalálja az ember – feleltem szarkasztikusan. Nem volt hangulatom jó pofizni, ahogy az esetek többségében teszem. Nem volt kedvem álarcot felvenni, amit a mindennapjaimban viseltem. Most nem. Ez volt az igazi énem. A megkeseredett és bosszúvággyal teljes.

Ő azonban nem hátrált meg. Kitartóan nézett rám. Kereste a szemkontaktust, amit bőszen kerültem.

- Miért jöttél el? – kérdeztem flegmán. Azt akartam, hogy lépjen le. Hogy húzzon el és hagyjon egyedül.

- Visszahoztam a pénztárcád – felelte könnyedén.

- Persze, mert te egy olyan segítőkész fiúnak is tűnsz. Az adományozás a véredben van – a jó öreg cinizmus mindig beválik.

- Mindent el kell kezdeni egyszer – húzta meg vállát. Tűrőképességem a határához közeledett. Ennyire makacs emberrel még sohasem találkoztam. És ennyire hülyével sem. Nem érti a célzást?

Az ablakon kipillantva észrevettem, hogy a következő megálló a kórháznál lesz. Ideges lettem. A szívem gyorsabban vert, izzadni kezdett a tenyerem, kapkodtam a levegőt. Előjött a pánikrohamom.

Alig bírtam levánszorogni a buszról. Nick érdeklődve sandított rám. Nem tudhatta, mi megy végbe bennem. Rémképek kúsztak elmémbe. Ahogy Gabrielle falfehéren fekszik a ravatalozón. Vagy épp arca felismerhetetlenné vált, aminek következtében egész életében szenvedni fog. Én tehettem az egészről. Nemcsak, mint ember buktam meg, hanem mint testvér is.

A roham erősödni kezdett. Az orvosom szerint, ha mélyeket lélegzem, akkor elmúlik. De nem használt.

A következő pillanatban azonban egy kezet éreztem rásimulni az enyémre. Ijedten kaptam föl a fejemet. Egy neonzöld szempár nézett vissza rám, s olyasmit fedeztem fel benne, amit még soha ezelőtt: aggodalmat. Irántam.

1. fejezet

"Furcsa...több ezer emberrel találkozunk, és egyik sem fog meg igazán...aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket...örökre."    

          Liz:

- Ne haragudj – hajoltam le a földön heverő könyvekért. – A húgom néha elég bunkó tud lenni. – Tettem hozzá mintegy magyarázatképp, bár magam sem értettem, miért. Ebben a szituációban e tényező lényegtelen volt. Mint ahogy az is, hogy jelen pillanatban Gabi megtépését tervezgettem.

- Fecsegés helyett inkább pórázt kellene kötnöd a kiscsajra- hangja mély tónusban csengett. Akár egy szimfónia, úgy hatott rám. Borzongást váltott ki belőlem. Ennek ellenére még ez a fantasztikus hangkavalkád sem felejtette el velem szavai jelentését.

- Te pedig kinyithatnád a szemedet, mielőtt bunkózni kezdesz egy hölggyel – álltam fel mérgesen, s a kezemben lévő cuccot a mellkasához dobtam. Sajnos nem elég erősen. És nem elég gyorsan, mivel könnyűszerrel megfogta őket, miközben ajka gúnyos vigyorra húzódott.

- Nocsak, nocsak. A cicuska még karmolni is tud – lépett közelebb hozzám, ezáltal arca megvilágításba került a lámpa fényében. 

Dühöngeni akartam. Nagyon. Mindemellett azon kaptam magam, hogy abba a csodaszép neonzöld szempárba bámulok folyamatosan, s még az sem érdekel, hogy eléggé szétcsúszott ábrázata van a srácnak. Az ilyen pasikat szoktam én minden szemétnek elhordani és leoltani. Most azonban nem ez történt. Nagyon nem. És ez megrémisztett.

Gabrielle:

Jót röhögünk a csajokkal azon a szerencsétlenen, akit fellöktünk az utcán, majd bepattantunk Jay kocsijába és a lakása felé vettük az irányt.

Hála a nővérem hiszékenységének – vagy éppen butaságának – megvan a ma esti betevőmre való is. Hogy gondolhatta, hogy bízhat bennem? Hisz elvégre apám gyereke vagyok. Az erkölcstelenség, a bűn utáni vágyakozás a véremben van.

Lizzy, - ahogy csak én hívom, s amit mellesleg gyűlöl- mégiscsak hisz nekem. Elég egy szempillarebegtetés, egy „megváltozom, ígérem”- féle maszlag, és ő megenyhül irányomba. Tudom jól, hogy szeret engem, még akkor is, mikor megpróbál utálni. Neki egyszerűen nem megy ez a gonosz feeling dolog. Túl jó ehhez a világhoz, ami ezerszer megmutatkozott már és ki is fog még.

Néha azaz érzésem, hogy nem is apám gyereke. Ő nem lehet egy ilyen szörnyeteg utódja. Ezt az elméletemet nem fejtettem ki neki, de nem is fogom. Nem állunk annyira közeli kapcsolatban, hogy lelkizzek vele.

Szeretem én őt ugyan, de nem is tudom… ez nem egy ilyen tipikus testvéri szeretet. Inkább egy megszokott kötelék, mi visszaránt a mélyből. Ha sikerül neki. És vajon meddig képes erre?

Liz:

Az előttem álló hímegyed szép lassan közeledett felém, én pedig csak álltam mozdulatlanul. Nem értettem, mi történik velem, miért nem vagyok képes tisztán gondolkozni. A legjobban az dühített, hogy heves érzelmeket váltott ki belőlem ez a srác, miközben tökéletesen lerítt róla, hogy drogozik. Talán még iszik is mellé, habár ez már nem oszt, nem szoroz.

Ebben a pillanatban épp a saját elveimet tiportam földbe, hisz megesküdtem magamnak akkor éjjel, hogy minden apámhoz hasonló embert meg fogok vetni. Akár nő, akár férfi az illető.

- Félsz tőlem? – ragadta meg hirtelen az egyik karomat, mitől majdnem szívinfarktust kaptam. Először a rémülettől, később a feltörő érzelmektől.

Utáltam, ha megérintenek. Tavaly például az egyik osztálytársam megsimogatta az arcomat, ami után orvosi segítségre volt szükségem, ugyanis rohamom lett miatta. Most azonban nem kezdtem el fuldokolni, nem jött rám sem hányinger, sem sírógörcs.

Lepillantottam a karomat markoló ujjaira, csak hogy biztos legyek benne, tényleg érintkezik bőrünk. Döbbenten bámultam azt a pontot, aminek nem lett volna szabad létrejönnie. De ott volt. Mintha csak bizonyítani akarná, hogy mégsem vagyok annyira elveszett. Csak hogy tudom, mindez nem igaz. Klinikai eset vagyok. Egy reménytelen klinikai eset.

- Eressz el – néztem föl rá dühösen. Rángatni kezdtem a kezemet, ám mindhiába. Gyenge voltam hozzá képest. Most először bántam, hogy nem az egy évvel ezelőtti énem van itt. Azaz énem két vállra fektette volna ezt az idiótát. A mostani viszont csak egy gyenge nő volt.

- Te félsz tőlem – kezdett el vigyorogni, karja pedig lehanyatlott. Látszott rajta, hogy be van állva, mintha nem is tudna a külvilágról.

Épp ezért nem értettem, mi a francnak álltam még mindig itt. Simán elfuthattam volna, mégsem tettem. Ehelyett társalogni próbáltam egy beszívott fiúval, akiről semmit sem tudtam. Legfőbbképpen azt nem, mire képes. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megszólalt.

- Nem foglak bántani. Ha az lenne a célom, már rég megtettem volna – hazudhatott volna is, én mégis hittem neki. A következő pillanatban akár le is szúrhat, én mégis hiszek neki. Hát normális vagyok?

- Miért mászkál egy ilyen szép lány ilyenkor egyedül az utcán? – rántott magához hirtelen. A szívem hevesen vert, de az övé sem a nyugodtságáról volt híres. Éreztem a mellkasán heverő kezem segítségével. – Veszélyesek New York utcái sötétedés után. És ha nem belém ütközött volna a húgod, hanem egy olyan fickóba, aki megerőszakolt volna? Mi lett volna akkor cicuska? – képtelen voltam megszólalni, csak azt a neonzöld szempárt bámultam. Egyszerűen lenyűgöz, felkavar. Egy éles pukkanást hallottam magam mellől, aztán egy kezet éreztem végigsimulni az oldalamon.

- Nem… nem tudom – dadogtam el nagy nehezen. Szemem sarkában láttam kezét közeledni arcom felé, majd végighaladva nyakam vonalán, elérte azt.

- Buta cicus – suttogta ajkamtól néhány milliméterre. Orromat megcsapta arcszesze illata, szívemet elérte csókjának reménye. Csak bámultam rá megbabonázva, mint az áldozat a becserkésző kígyóra. Ám ő eltaszított magától, én pedig levegő után kapkodtam az imént átéltek miatt.

Haragudtam magamra, amiért ennyire gyenge voltam. Képes lettem volna csókolózni egy idegen drogossal. Elárultam az elveimet. Jóformán szembeköptem magam.

- Menj cicus, mielőtt még felbukkan egy ragadozó – nem haboztam. Elfutottam. Magam elől.

    Gabrielle:

- Imádlak Jay – borulok az említett nyakába, ki mindig feldobja a kedvemet. Egy kis heroinnal. Most sem volt másképp, és a szer ismételten hatásos volt.

Kezdtem elfelejteni mindent. Emlékeket, érzelmeket, és a legfontosabbat: a tudatomat. Újra magába szippantott a felemelő üresség, én pedig tárt karokkal vártam őt. Ő volt a legjobb barátom. A támaszom. Rá mindig számíthattam, s sohasem okozott csalódást. Ő csakis az enyém volt, senki másé.

Megindultam az erkély felé, hogy üresség is láthassa New Yorkot éjszakai pompájában.

- Mit mondasz? – kérdeztem barátomat, ugyanis néha elég halkan tudott beszélni. – Hogy játsszunk Titanicosat? Ez fantasztikus ötlet. Te leszel Jack, én pedig Rose, rendben?

Imádtam ürességgel játszani. Mindig mókás dolgokat talált ki. Tudta, hogy imádok nevetni.

- Hm? Hogy vegyem le a cipőm, úgy könnyebb lesz? – csak a javamat akarta. Állandóan. Lerúgtam magamról a cipőm, és mintha játszótéri mászóka lenne, megmásztam a korlátot, mígnem felértem a tetejére.

- Sikerült – kezdtem el örvendezni, miközben felegyenesedtem, hogy üresség is fel tudjon mászni mögém. Miután ez megtörtént, széttártuk karjainkat, és élveztük, ahogy a szél az arcunkba kapott. Úgy álltunk ott ketten, mint Rose és Jack a filmben a hajó orrán. Szabadok és boldogok voltunk, még ha csak egy pillanatra is.

- Nézd – fedeztem fel két ugrándozó delfint alattunk, s szóltam a cimborámnak is, hogy ő is láthassa őket. – Simogassuk meg őket? – kérdezte tőlem üresség, ami elsőre meglepett.

- Simogassuk – mentem bele végül, hiszen klassz kis szórakozásnak tűnt. Lehajoltunk a delfinekhez, és láttuk, ahogy a hullámok közelednek felénk. Üresség elmerült a habokban. Aztán én is. 

Prológus

Liz:

- Gabrielle, hová mész? – kiáltott húga után, ő azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Magas sarkújában kitipegett az ajtón cicamica barátnői oldalán.

Liz heves szitkozódások közepette követte őket az utcára. A kikent-kifent lányok nyomában loholt, ahogy ezelőtt is oly sokszor. Önkéntelenül is felkacagott, ahogy megszámolta magában, hányszor is fordult ez elő velük.

Legszívesebben a hajánál fogva rángatta volna haza kishúgát, de ezt az utcán mégsem tehette meg. Ehelyett futott utánuk, akárcsak egy idióta. Hogy lehetnek magas sarkúban ilyen gyorsak? – zsörtölődött magában, miközben próbálta tartani a tempót. Nem veszthette szem elől őket, hisz tudta, ha bekövetkezne, annak következményei lennének. Pont, mint a múltkor, mikor lerázták őt, aztán hajnalban betépve állított haza Gabrielle. Nem, az nem fordulhat elő.

- Állj már meg – kiáltott a lány után, de ő folytatta az útját tovább. Mérlegelni kezdte a helyzetet. Végül is nem okozhat nagy kárt magában, ha nincs pénze. Hacsak… Csalódottság és düh keveredett benne, amikor arra az eshetőségre gondolt, hogy húga ismételten lenyúlt egy kicsit a tartalék pénzéből. Ennek viszont igencsak nagy esélye van, a helyzetet nézve – állapította meg magában.

Gabrielle és barátnői szinte az egész járdát elfoglalták, nem néhány járókelőből ezzel kiváltva szitkozódást. Liz jól látta, hogy pár méterre előttük egy kapucnis srác közeledik, ki semmit sem észlel a külvilágból. A hormonjaiktól túltengő tinédzser lányokat ez nem érdekelte, így nagy elánnal beleütköztek, minek hatására a fiú kezéből minden a földre hullt.

Liz tanakodott magában, mi tévő is legyen, de húga eldöntötte helyette a dolgot. A sarkon egy kocsi várt rájuk, mibe beszállva elhagyták a helyszínt.

Így nem tehetett mást, minthogy megindult segíteni az ismeretlennek felszedni a cuccait.